Tandíjra pedig szükség van

Nagy a felháborodás, mert csökken az államilag finanszírozott felsőoktatási férőhelyek száma, miközben a kormány elvárja, hogy aki itthon tanult az ingyenes felsőoktatásban, annak kutya kötelessége e hazát szolgálni megszerzett tudásával.

Mindkét fejlemény erős érv amellett, hogy a felsőoktatásban a tandíjfizetési kötelezettség legyen a főszabály.

Amikor az orvosok elkezdtek külföldre menekülni a magyar éhbérek elől, felmerült az az erkölcsi kívánalom, hogy az orvosoknak maradniuk kéne, elvégre ez az ország finanszírozta a felsőoktatási tanulmányaikat, amelyet most külföldön hasznosítanának, önző módon csak a saját jólétükre gondolva.

Schmitt Pál például a SOTE tanévnyitóján "arra biztatta a Semmelweis Egyetem elsőéves hallgatóit, hogy a várható nehézségek ellenére is tartsanak ki Magyarországon, és azzal hálálják meg taníttatásukat, hogy boldogságukat nem a »könnyebb élettel kecsegtető külföldön, hanem a szülőföld rögösebb útján« próbálják elérni."

Tekintsünk most el attól, hogy ebben a gondolkodásmódban minden benne van, ami magyar (a Szózat leginkább: itt élned, halnod kell, ha beledöglesz is), azaz: ne akarjál te máshol boldogulni, amíg mi itt szívunk, inkább szívjál te is velünk. Koncentráljunk pusztán arra: igaz-e, hogy a felsőoktatás leírható egy olyan közjogias jellegű jogviszonyként, amelyben az állam elvárhatja, hogy az ingyenesség fejében ki-ki itthon hasznosítsa a tudását.

Első ránézésre könnyű lenne például azt mondani, hogy a felsőoktatás hallgatói nem kérték, hogy ingyen tanulhassanak, de ez nem lenne igaz: emlékszünk még a tandíj elleni tüntetésre '95-ből, meg a tandíj elleni népszavazásos hisztire 2008-ból. A hallgatók tehát igenis mondták, meglehetősen felelőtlenül, hogy márpedig ők fizetni nem akarnak.

Amikor azonban az állam akár törvénymódosítással (az első Orbán-kormány idején), akár népszavazással (a de facto másfeledik Orbán-kormány idején) ingyenessé tette a felsőoktatást, sehol, egyetlen jogszabályban sem írta elő, hogy a hallgatók nem dolgozhatnak külföldön.

A feltételezett jogviszony egyik alanya tehát egyoldalúan változtatna a jogviszony feltételein, ha megkövetelné, hogy a másik fél ne a saját boldogulására használja megszerzett tudását.

A valóság ezzel szemben az, hogy a felsőoktatás ingyenessége nem más, mint egy állami szolgáltatás díjának 0 forintban történő meghatározása. Holott ennek a szolgáltatásnak az ingyenes biztosítása az államnak nem feladata. A férőhelyek számának csökkentése mindössze annak beismerése, hogy az állam nem tudja további finanszírozni azt a szükségtelenül nagyvonalú felsőoktatási rendszert, amelyhez kétségkívül hozzászoktunk.

A felsőoktatásban ugyanis a hallgató olyan tudást szerez, amellyel előnyösebb pozíciója lesz másokkal szemben a munkaerő-piacon. Szolgáltatást vásárol tehát, így aztán természetes, hogy fizessen érte. Aztán legyen boldog vele, itthon, vagy külföldön.

(Címlapfotó: Túry Gergely, hvg.hu. Grafikon: MTI Sajtóadatbank)