Amerikai kampány, európai őrület

Newt Gingrich dél-karolinai győzelmével újra nyílttá vált a küzdelem a republikánus jelöltségért az amerikai elnökválasztáson. Másfél héttel korábban még a New Hampshire-t magabiztosan nyerő Mitt Romney megállíthatatlannak tűnt, azóta azonban minden korábbinál élesebben támadták a párton belül, és az utolsó vitákban gyengébben szerepelt, mint Gingrich. Bár még mindig Romney tűnik a legesélyesebbnek arra, hogy Barack Obama kihívója legyen; elképzelhető, hogy az utolsó előválasztásokig, sőt esetleg akár az augusztus végi republikánus konvencióig nem hirdetnek győztest.

Dél-Karolina eredménye jól mutatja, hogy Délen még mindig sokan idegenkednek Romney jelöltségétől, illetve hogy Gingrich-csel továbbra is számolni kell ezekben az államokban. Az viszont Romney-nak kedvezhet, hogy egyelőre sem a nála konzervatívabb Rick Santorum, sem a libertárius Ron Paul nem jelezte, hogy visszalépne.

Gingrich ellen szól a bizonytalansági faktor is: támogatottsága meglehetősen ingadozott a kampány eddigi szakaszai során, és azt még támogatói is elismerik, hogy pillanatok alatt tudja nehéz helyzetbe hozni magát. “Százból 97 ötlete remek, de a maradék hárommal felrobbanthatja a világot” - mondta egy egykori kongresszusi híve a szombati győzelme után.

Az, hogy Dél-Karolina volt-e a kivétel, vagy valóban válságba került-e Romney kampánya, leghamarabb a jövő heti floridai előválasztáson derülhet ki. Egyelőre mindenesetre még nem állíthatja be magát Obama egyetlen ellenfeleként, Gingrichre is kell reagálnia. Pedig New Hampshire-i győzelmi beszédében Romney már az Obama elleni kampányát kezdte meg látványosan.

A beszédben többször is a válságban lévő Európához kapcsolva kritizálta az elnököt: Obama Európa fővárosaiból veszi az inspirációt; a lehetőség földjéből európai típusú entitlement society-t csinálna; a Fehér Háznak pedig az amerikaiakban meglévő legjobbat kell képviselnie, és nem azt a legrosszabbat, amivé Európa vált. Nem lennénk most az európaiak helyében.

A bloggerek persze felkapták a fejüket. Andrew Sullivan a Daily Beast oldalán szinte azonnal a német munkanélküliségi adatokat idézve reagált: annyira mégse lehet rossz európainak lenni. Pedig nyilván nem erről van szó – az eurózóna és az Unió válságának idején nem kimondottan jó Európa imázsa az óceán túloldalán. Elég csak a közelmúlt híreibe beleolvasni: a Standard & Poor’s kilenc tagállam besorolását minősítette le; Görögország újra a teljes csőd közelébe került; és akkor persze ott van még a mi szerencsétlenkedésünk is az IMF-tárgyalásokkal.

Romney természetesen a mondataival azt sugallja, hogy a jóléti állam európai típusú megoldása válságba jutott, ennélfogva Amerikának sem az ilyen típusú programokkal kéne kísérletezni, hanem vissza kéne nyúlnia a saját hagyományaihoz jobban illeszkedő politikákhoz: a vállalkozás szabadságát kellene minél inkább elősegíteni, a korlátozásokat lebontani. Ha a helyzetnek ez az értékelése vitatható is, az már egyértelműbbnek tűnik, hogy az európai válság rámutatott a jóléti modell bizonyos alkalmazhatósági korlátaira.

A diszfunkcionálisan működő és permanens politikai válságot megélő déli államok valódi reform nélkül nem képesek teljesíteni a jóléti modellhez, illetve az európai életformához köthető várakozásokat. Így az egységes gazdasági térség persze mindaddig álom lesz, amíg az összehangolt gazdaságpolitikák kikényszerítésére nincsenek szigorúbb szabályok.

Bár jelentek meg arra vonatkozó kritikák, hogy a közös piac, a monetáris unió ebben a formában a fejlettebb tagállamoknak kedvez, vagy hogy a tévhitekkel szemben nem dolgoznak például másoknál kevesebbet a görögök - amíg viszont ezt alacsony hatékonysággal teszik, nem nagyon van miről beszélni. Minden tagállam saját akarata alapján lépett be az integrációba, saját kalkulációi szerint tartotta érdemesnek a szerződések aláírását; nem tűnik jogosnak a reklamáció azért, mert saját államuk nem működött elég jól.

Ilyen állapotában Európa nem lehet vonzó példa Amerika számára. A gazdasági okokon túl pedig a politikaiak jelentősége sem elhanyagolható.

Az európai integráció elsősorban politikai elhatározásból született, és gazdasági téren is azokban az időszakokban mélyült el, amikor volt megfelelő politikai akarat az együttműködésre. Az elmúlt hónapok hírei pedig nem azt támasztják alá, hogy ez az akarat most meglenne – a válságkezelés céljából összehívott csúcstalálkozó inkább egy zavaros Unió képét mutatta. Ráadásul, ha Amerikának nem is feltétlenül ez a legjelentősebb aggodalma, de a Magyarországról érkező hírek se vetnek jó fényt az EU-ra.

Az európai integráció közös értékeken nyugszik; az Egyesült Államok pedig, amelyik a mi Uniónkat létrehozó szerződés előtt több mint két évszázaddal alkotta meg hasonló értékek alapján saját Unióját, nem véletlenül érzékeny az ilyen kérdésekre.

Amikor az amerikai sajtóban egymás után jelennek meg a cikkek arról, hogy az amerikai külügyminiszter jár élen a kritikák megfogalmazásában, és esetleg az európai intézmények, de főképp kormányok nem lépnek fel kellő eréllyel a demokráciát korlátozó módosításokkal szemben, akkor ennek az értékközösségnek a tekintélye kérdőjeleződik meg. És aláássa az értékközösség tekintélyét az is, amikor Martonyi János – az integráció szellemének és jelentőségének teljes figyelmen kívül hagyásával – úgy nyilatkozik, hogy “nagyon pozitív”, hogy immár jogi keretek között fogalmazzák meg a Magyarországot érintő uniós bírálatokat.

A Politico szerint a továbbiakban is lehet számítani hasonló, Európát érintő megjegyzésekre Mitt Romney-tól a kampányban. Ez nem jelenti azt, hogy megválasztása esetén ő ne támogatná a transzatlanti együttműködést, csupán azt, hogy jelenleg jó politikának tűnik Obamát az “unfolding European craziness”-hez kapcsolni. Rosszul esik, amikor európai őrületről szólnak az amerikai hírek? Elsősorban az Atlanti-óceánnak ezen az oldalán lehet valamit tenni ellene.